Az Arenal vulkán után a tenger felé vettük az irányt. Irány Nicoya, az ország elvileg egyik legszebb félszigete! A gps által felajánlott útvonalat Costa Rica-ban még inkább ellenőrizzük. Képes lett volna északnak elvinni és egy nagy kerülőt csinálni velünk, csak azért mert az út jobb és gyorsabb rajta a haladás. Körbe akartunk autózni az Arenal-tó körül, majd Tilaran, Canas és úgy becsatlakozni az Interamerican Highway-re. A tó körül megálltunk egy két apró faluban. Az úgynevezett sodák kis családi vállalkozások errefelé. Egyszerű, helyi ételeket szolgálnak fel, például casadót, amely egy tányéron tartalmaz rizst, babot, salátát, sült banánt és valamilyen húst. Mi rendszerint marhával esszük. Mondom rendszerint...és tényleg. Ez a legolcsóbb és leglaktatóbb. 2 naponta egyet biztosan tolunk. Forintra átszámítva 1500 Ft. A kevésbe turistás helyeken még olcsóbb. 800 Ft-ért pedig frissen készült turmixot kapunk mellé (fresca). Mango, papaya, banán stb. Sok soda hasonló, mint ez itt a képen. A konyha nyílt, egy térben van az étteremmel. Szeretjük ezeket a helyeket. Picit így is megleshetjük az életüket. Anyát és lányát amint megosztják a munkát a konyhában, a férjet amint felszolgál és beszélget a vendégekkel, a gyereket pedig, akik ott játszanak a közeli focipályán és ha nincs szerencséjük egy-egy feladatra őket is befogják. Azt pedig már megszoktuk, hogy a csirke és a kutya állandó vendég a lábunknál evés közben. Nincs ezzel semmi baj. Visszatérve Nicoya-félszigetre. Erről a vidékről három dolgot tudtunk előtte:
Tamarindonál böktünk rá a térképre, az lett az aznapi úticél. Találtunk a gps-ben egy Tamarindo Backpackers nevű hostelt. Tele volt amerikai szörfösökkel. Ezen a részén az országnak ugyanis nagyon sok szörfparadicsom van. Ott aludtunk. 40 dollár/éjszaka/szoba. 10ezernél többet nem akartunk szállásra költeni, de legyen! Kép alapján bármennyire tűnik jónak a hely, nem segített azon, hogy Tamarindo belopja magát a szívünkbe. 3 élőlény van a világon ami nem csak félelmet, hanem undorral kevert félelmet vált ki bennen. Ez a csótány, patkány és egér. A legrosszabb kombo. A pókkal semmi bajom. Úgy alakult, hogy a wc-ben futottunk össze, a csótány és én. Nem sikítottam fel, nem én! A szívem a torkomban dobogott. Néztem, ahogy a csapról bemegy a szekrény alá. Még a hideg vízben fürdéshez sem szoktam hozzá teljesen, de már jön egy újabb kihívás? Pedig Zoli szerint kénytelen leszek barátságot kötni velük is és a hideg vízzel is. Lehet agykontrollozni kéne a dolgot. Másnap Saci írt neten egyébként és mesélte, hogy Indonéziából ő a bőröndjében vitt haza egyet. 😱Még jó, hogy volt egy másik zuhanyzó a helyen, amiben ugyan nem volt meleg víz, de nem érdekelt. Inkább a hideg víz, minthogy egy 4cm-es csótánnyal kelljen együtt fürödnöm. Pláne, hogy nem is egy volt, hanem rengeteg. Zoli pár nappal később elárulta, hogy ő amikor bement 3 darab mászott a mosdóban. Ott, akkor nem árulta el. Nem akarta fokozni a hangulatomat a hírrel a helyszínen. Másnap elég gyorsan hátunk mögött hagytuk Tamarindot. Hamar rájöttünk, ez nem az a fajta óceáni élmény amire vágyunk. A listánkon elhagyatott partok szerepeltek kis közönséggel és helyiekkel, itt pedig tele volt minden bárral, bolttal és emberekkel. A helyi Siófok. A hotelben sem igazán pörögtünk rá a szörfösök bulihangulatára. Hangosan szólt a zene, iszogattak, ment a socializing. Mi meg belebújva a telefonunkba ültünk tőlük pár méterre. Total idegennek éreztük a dolgot. Nyuggertravel!🤓 A napok általában úgy telnek, hogy megállapodunk egy aznapi körülbelüli úticélban. A napközbeni megállók pedig random alakulnak. Ritkán hallgatunk az útikönyvre ezekben az esetekben. Lefordulunk ott ahol épp a pillanatnyi megérzésünk azt mondja és megállunk ott, ahol úgy tartja kedvünk. Azzal sincs baj, ha nem érünk el az aznapi célig, de azzal sem ha tovább megyünk. Tamarindo után Ostional falu volt az aznapi végcél. Nicoyan szinte végig innentől a 160-as úton robogtunk. Javítok: döcögtünk. Innentől ugyanis asztfaltozott út csak ritkán volt. Ha volt is, nem a part mentén ment. Hangosan megjegyezte a másiknak aki épp vezetett, ha felválthatott ötösbe. A négyes is ritka volt. De nem volt ezzel baj egyáltalán. Már vártuk mikor offroadozhatunk. Pacific coast, picit másképp.🙃 Már a reggelit is egy véletlenszerűen megtalált parton töltöttük, nem Tamarindoban. A Playa Negra melletti part rész látott minket vendégül egy gyümölcs reggelire. Még Liberoban vettük a Paliban (helyi CBA). Rajtunk kívül senki nem volt. 1 nő és 1 férfi lovagolt el előttünk lóháton, aztán benézett egy leguán. Zoli megetette egy kis papayaval. Kezdett minket elkapni újra az igazi szabadság érzés. Playa Lagardo. Igazi pici, helyi, halász falu kb. egyetlen utcával, pár helyivel és halász csónakkal a parton. Sok a kagyló és a szép kavics. S. Juanillo. Kezd a dolog beindulni. Lesz itt elhagyatott, kis lélekszámú part dögivel. A helyi horgászok épp akcióban. Halat daraboltak, csalit készítettek. Pár kóbor turista a parton. Imádtuk! Aznap már a harmadik part és mindegyik olyan más! Ostionel volt a negyedik. Tényleg nincs két egyforma part. Barnás-rozsdás-szürkés. Nicoya egyik legnevezetesebb teknős tojás rakó helye. Ki akartunk menni éjszaka meglesni őket, de egy helyi kutya az útunkat állta. Védik az ilyen területeket mint ez itt, mert a szárazföld belsejéből sok helyi érkezik ide, hogy a tojásokkal keressenek pénzt. Az állítólag afrodiziákumnak minősülő teknőstojások orrvadászata itt rendszeres jövedelemforrás. Tojásonkénti egydolláros árával (egy fészekben több, mint 100 is lehet) ez igencsak jó üzletnek számít egy szegény régióban. A tegnapi szállás után alig vártam, hogy ma végre autóban aludjunk. Ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire fogok neki örülni?! Emlékszem még egy óriási eső is elkapott minket. A helyi gyerekek ebben a szakadó esőben fociztak. Kezdett feltűnni egyébként, hogy a focipálya központi eleme Costa Rica-ban a faluképnek. Minden mintha a köré épülne, főleg a kisebb falvakban. Ha megtaláltuk egy faluban a focipályát, tudtuk nem kell tovàbb keresni a központot. Nem úgy a templom. Sokszor nincs, vagy ha van is nincs fala, csak a nagyobb városokban. Az egyik épület mellett találtunk egy csapot. Ott fürödtünk le, én speciel hajat is mostam. Még ránéztünk reggel erre a teknős témára, de nem találtuk nyomukat sem. Csak a korábbi tojásrakások nyomait. A 160-as út és a megérzésünk vitt tovább minket másnap is. Utóbbi jelentem jól működik. Sikerült egy olyan faluba (Playa Grande) lehajtani, ahol végre láttunk egy mosodát. Átszámítva 2000 Ft-ért három óra alatt kész is lett. Csak 1 polot sikerült kékre összemosniuk. Polo ide vagy oda, ideális volt arra, hogy kifakult bőrünket megpirítsuk a napon és strandoljunk egyet. Egy amolyan szuper jót. Minél inkább haladtunk lefelé a félszigeten annál szebb partokkal találkoztunk. De legalábbis mindegyik nagyon más volt, az biztos. Apály volt ráadásul, úgyhogy a bokáig érő vízben szuperül lehetett csak úgy ülni, feküdni vagy épp angyalkát rajzolni a homokba, vagy bukfencezni. Ez a 160-as út tele van kalanddal. Lehetne itt emlegetni a sok gödröt, vagy amikor meglepetés szerűen elfogy az út. Vagyis nem is elfogy, hanem az esőtől megáradt folyó újra birtokba veszi. Esős évszak van, így ez különösen gyakori. Ilyenkor négykerék meghajtásra és 1-esbe váltunk a kis kétéltűnkkel. Sokszor megvárunk egy helyit, hogy végig nézzük ő merről és hogyan kel át rajta. Sokszor motorral. Napi kétszer gyakoroljuk. Van, hogy a kilincs alatt nyaldossa az autó oldalát a víz. Samarat egy helyi ajánlotta, meg az útikönyv is. Nekünk hasonló volt mint Tamarindo, úgyhogy csak egy karikára tiszteltük meg. Nade nem úgy Playa Carillo, tőle 3 km-re. Annyira betalált, hogy úgy döntöttünk otthonunk lesz egy éjszakára. Egy rendkívül gourmet kaját fejlesztettünk ki magunknak. Tortilla, megkenve paszírozott fekete babbal (az itt nemzeti eledel), pesto, szardínia, paradicsom és hagyma. Pont 3 perc alatt kész. Jut eszembe elég rosszul haladunk a helyi ételek végig kostolásával. Leragadtunk az első megkostóltnál, mert az annyira bejött. Gallo pinto, ami rizs és fekete bab keveréke, mellé egy kis sült banán és sült marha hús vagy tojás. Isteni! Pedig van a kívánságlistán:
Nicoya harmadik napján következett az igazi offroadozás. 160-as földút 91 km-en át elég komolyan bedurvult. Az egyik legizgalmasabb offroad élményünk itt volt. Elkezdtek rajta lenni ugyanis elég meredek emelkedők és lejtők. Playa Carillotól haladtunk délre. Pár motoros és autó halad el mellettünk. Mindenki int és köszön nekünk. A helyiek sokat vannak a teraszukon, a házuk előtt. Onnan is sokan intenek nekünk. Van, hogy Zoli megelőzi őket és előte int. A földút elkeskenyedett és meredek szakaszok következtek. Kőszáli kecskének azért nem kellett lenni ahhoz, hogy eljussunk Islita faluba. Különlegesen díszesek voltak a házai. A környék asszonyaiból összeállt helyi kézművesek díszítgetik és árulják mellé a kézzel készített dolgaikat. A fán emlékszem arapapagájok veszekedtek, de olyan hangosan, hogy egy helyi férfi rájuk is szólt. Dél felé haladva tovább Corolazito, Pueblo Nuevo majd San Francisco de Coyote következett. Eddig tartott az elemünk. Ott lemerültünk...és mint mindig, soha nincs semmi véletlenül. A helyi sodában a tulajdonos útba igazított minket. Saját magától tette, miután megkérdezte merre tartunk. Elmondta, hogy az általunk tervezett út a megáradt folyó miatt nem járható és ajánlott egy másikat. Az út a félsziget belseje felé haladt tovább. A gps már nem mutatta az utat. Az elmondás és térkép alapján próbáltuk kitalálni merre is kell menni. Közben megérkezett a délutáni eső is. Pár perccel korábban egy helyi lehagyott minket a motorjával. Most visszafelé jött. Megállt mellettünk és elmondta, hogy ő nem tudott átkelni, szerinte válasszuk a kerülőutat. Itt valahogy mindenki figyel a másikra. Ez jó! Jöhet a C terv. Térkép alapján járhatónak tűnt, a gps viszont újra magàra talált és az arcunkba tolta, hogy az útnak bizony vége. Hát így lyukadtunk ki Nicoya északi részén Jicaral városban, ahelyett, hogy délen Mal Paisban lettünk volna. Én ezt egy jelnek vettem a sorstól és olvastam volna a sorok között, de Zoli szeretett volna mindenképp visszamenni az eredeti aznapi úticélig (Mail Pais)...és mivel ez kettőnk utazása, nem csak az enyém (pláne, hogy a sofőr sem én voltam aznap), odavezettünk. nyomtunk a verdába 100km-t. Mail pas nem nyerte el a tetszésünket. Nem találtunk olyan partot, ahol biztonságban is éreztük volna magunkat és a látványra is szívesen keltünk volna. Nagyon sziklás is volt a part. Még volt vagy 40 perc sötétedésig. Irány Montezuma. Már sötétben értünk ide. Én már az ülést is hátra döntöttem. Totál kivoltam az egész napos rázkódástól. Cuki kis falu, szuper alvóhellyel. Beálltunk egy pálmafa alá, közvetlen az óceán parton. Szakadt az eső. Én már félig aludtam, úgy döntöttem fürdés és egyéb majd reggel. Hát Zoli nem így döntött. Napok óta mondogatta már nekem amikor szakadt az eső, hogy ki kéne próbálni, milyen amikor beszappanozod magad és hagyod, hogy az eső lemossa. Nahát ő most kipróbálta. Tovább fejlesztette a dolgot annyival, hogy beállt a pálmafa alá. Volt a fának egy pontja ahol a levelek az esővizet szuperül levezették. Vicces volt! Már majdnem én is kedvet kaptam. De csak majdnem!😃 Azóta hívom Dzsungel George-nak. Reggelre vendégünk is lett. Két nyugdíjas helyi. Lejöttek hétvégére szörfözni az óceánpartra. Jó volt nézni őket. Jól állt nekik az élet. Miután kijöttek a vízből előkaptak a csomagtartóból egy-egy kókuszdiót, a férfi a nagy macsatéjával megskalpolta és azt szürcsölték. Majd megitták, szép napot kívántak nekünk és elhajtottak.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
RólunkÉrezted már azt, hogy ahol vagy az nem igazán a Te közeged, amerre tart az életed az nem igazán a Te ösvényed? Minket 2 éve kapott el ez a gondolat. 1 hónappal ezelőtt felmondtunk, ugrottunk a semmibe.:) Július 4-én egy több hónapos világkörüli útra indulunk, utána pedig egy komolyabb irányváltásra. Tudj meg többet Rólunk! EZJÓLESZ :) Archives
August 2017
Categories
All
|