Jaisalmertől búcsúztunk, irány Dél-India. Épp a buszállomásra tartottunk a jeep hátuljában amikor láttuk, hogy két pasi motoron követ minket. Abból az utazási irodából voltak akikkel a sivatagban voltunk. Nagyon integettek és mosolyogtak."Tuti akarnak valamit!"-gondoltuk. Kiszálltunk az autóból és ki is derült hova ez a nagy jófejség. "Tetszett minden? Elégedettek voltatok?" -kérdezik. "Ha igen, írnátok véleményt rólunk a Tripadvisoron?" "Igen, majd írunk!" -válaszoltuk. Csakhogy nekik a "majd" nem volt elég. Azonnal kellett...addig nem szálltak le rólunk amíg nem írtuk meg a szemük előtt. Az sem volt nekik elég hogy Zoli megírta kvázi kettőnk nevében.. Nekem is kellett. "Értsétek meg, már két napja nem írt rólunk senki!"-próbáltak elnézést kérni. Még wifit is intéztek és végig ott álltak az arcomban mire sikerült kiszenvednem magamból az internetes visszajelzést róluk. Beletelt vagy 15 percbe mire bejutottam a rendszerbe. A sok nyűglődés és annak ellenére, hogy gyakorlatilag enyhe terror alatt voltam, mégis jófejek maradtunk. Valahol talán örültünk annak, hogy adhatunk, és végre nem borravalót kért valaki csak egy nyamvadt véleményt. Nagyon megörültek amikor a túravezetőt név szerint meg akartam említeni az írásban. Rögtön mindegyik bemutatkozott, hogy akkor már őt is említsük meg. Fél órán át tartott a Tripadvisor cirkusz, meg az őrült nyomulásuk a jó visszajelzésért, aztán végre indult a busz. A vonatjegyek elfogytak, ezért mentünk félúton busszal, az út másik felén pedig vonattal Mumbaiba. Azt a buszos utazást azt hiszem soha nem felejtem el. No nem azért mert a busz tömve volt annyira, hogy mellettünk a földön is aludtak emberek. Ilyen is volt, de ez már uncsi...megszokott...fel sem tűnik. Hanem azért, mert soha nem utaztam még egy 180cmX40cm-es fém dobozban. Az úgynevezett alvókabinban. Az alján padlószőnyeggel, amire a sofőr amolyan jóféle parfümöt locsolt mielőtt bemásztunk volna. A kék színű neonvilágítást tudnám még megemlíteni, mint extra felszereltség, amit legalább fél órán keresztül próbáltunk meg eltakarni, hogy ne bántsa a szemünket. Nem sikerült! Feltettem a szemfedőmet, aztán mindketten hibernáltuk magunkat a következő 9 órára. Achmedabadban szálltunk át a vonatra. Pont arra volt még időnk, hogy elUberezzünk kemény 400Ft-ért a közeli McDonaldsba. Betoltunk egy Maharaja szendvicset nagy krumplival, nagy kólával, aztán irány a vonat. Másnap reggelre értünk Mumbaiba. Indiában az illatok és a szaglás is legalább annyira az élmény része, mint a szemünkkel tapasztalni. Nagyon megmaradt bennem a szag (nem illat:), amit akkor éreztem mikor leszálltunk a vonatról. Párás, hal- és hússzagú volt levegő. Olyan igazi kikötőváros szag volt. Mi jöhet még két napnyi utazás után, amiből az egyik éjszakát egy buszon, másikat egy vonaton töltöd? Az arconcsapás, hogy elrontottuk a foglalási dátumát a szállásnak, így nincs érvényes foglalásunk. Pont amikor már elképzelted milyen lesz megfürödve lefeküdni pihenni, egy pillanatra összeomlottunk. Szerencsére csak egy pillanatra, mert egy percre rá jött a mentő válasz. Két éjszakára volt épp szabad szobájuk, a harmadikra pedig a szemben lévő hotelben húztuk meg magunkat. Mumbai egyébként legalább háromszor annyira drága, mint amihez Észak-Indiában, vagy Delhiben szoktunk, így eléggé húztuk a fogunkat akkor amikor 8000 Ft-ot kellett fizetnünk a Travellers Inn dohos, büdös, ablak nélküli, hidegvízes szobájáért vagy amikor 9500 Ft-ot az A.K. International szép, de drága szobájáért. Mumbai nagyon más volt mint az eddigi indiai városok. Majdnem 400 évig állt ugyanis európai uralom alatt, ami nem múlt el nyomtalanul. Egy cseppnyi Európa volt az Indiai óceánban. Kezdetben a portugálok, majd 1947-ig az angolok kezében volt, emiatt ele volt európai, viktoriánus épületekkel. Kifejezetten szép volt Delhihez képest, de minket ez a része valahogy nem hozott lázba. Bár azt hiszem soha nem voltunk azok az utazók akik fogják az útikönyvet, a legfőbb nevezetességeket szép sorban végignézik és ez okos nekik örömet. A "lázba nem hozás" jelen esetben abban nyilvánult meg, hogy nem mentünk már át az Elefántszigetre sem, ahol 13.századi barlangfalba vésett hindu templom áll és ami pedig UNESCO világörökség. Nem mentünk be egyetlen műemlékbe sem. Kívülről érintettük a séták alkalmával. Valahogy olyan kiszámíthatóak voltak hogy mit látnánk ott. Sokkal nagyobb izgalom volt most felkutatni olyan helyeket mint a textil piac és a nagy textil csarnok, ahonnan indulnak a tengerentúlra az árúk, vagy épp lakáskiegészítőket nézegetni, méginkább belógni a Tadzs Mahal Palota szállodába egy pisire vagy épp csak azért sétálni még kettőt az erődben, hogy megfigyeljünk olyan régi szakmákat, melyeket ma Európában talán már csak fotókon látunk. A teherszállító emberek akik szinte megrogyva hozták vitték nagy dobozokban az árút a kikötő és a raktárak között. Volt aki azzal keresett pénzt, hogy a vásárolgatók helyett vitte azok szatyrait. Vérbeli kereskedőváros volt. Gépíró, aki régi írógépen gépelte a levelet, a borbély, aki az utcán, a fa tövében borotválta a vendégeket, a cipész aki a járdán sarkallta a cipőt műhely híján, és a köszörűs aki a saját biciklijét tekerve hajtotta a köszörűt az út mellett, miközben élezte rajta a kést. Ezek mellé jön a leleményesebbje: a kedvencünk a mérleges, aki egészen egyszerűen úgy keres pénzt, hogy kirakja maga elé az utcán a mérleget és pár rúpiáért rá lehet állni megméretkezni. Egyre emlékszem még: a járdákat nehéz volt használni mert azokon hol árusok, hol pedig láncra kötött tehenek állták az útunkat. Sok tehát a különbség Delhihez képest, de megannyi a hasonlóság. Említettem már, hogy sokszor sokkal izgalmasabb csemegéket felkutatni a templomok és nevezetességek helyett. Bár Mumbai esetében valahogy mégis kerülném a csemege szót. Bár a város sokkal fejlettebb, kultúráltabb és talán tisztàbb is mint Delhi, mégis a világ legnagyobb számú nyomornegyedei itt találhatóak. Megint azok a bizonyos végletek: Indiai legmagasabb életszínvonalú városában található a világ legnagyobb számú nyomornegyedei. 15 millió emberből 4 millió az utcán lakik.
Túl későn találtunk rá arra a túrára ami bevitt volna minket Mumbai "híres" nyomornegyedébe a Dharaviba. Oda, ahol a Gettómilliomos című filmet is forgatták. Mikor először hallottam a túráról gondolkodóba ejtett. Etikus-e pénzt fizetni egy utazási irodának, hogy aztán ezen a pénzen más nyomorát bámuljam akik aztán ebből a pénzből semmit nem kapnak. Kiderült nem is olyan borzasztó a helyzet mint aminek elsőre gondoltam és bármennyire furán hangzik néző és nézett is nyerhet a látogatásból. Állítólag bizonyos %-át a díjnak megkapják az itt élők, sőt olyan íratlan szabályok is vannak a túrán, mint pl. senki nem csinál fényképet. Ezek után egyre inkább amellett tettem le a voksom, egy ilyen valóságtúrának csakis pozitívan hat a jómódú utazóra. Annyira sokkoló, hogy az ember garantáltan úgy hagyja el Indiát, hogy a régi már soha nem lesz. Ez pedig csak jó dolgokat szülhet: érzékenyebb lesz a társadalmi problémákra, segíteni fog másokon, önkéntes munkát vállal és felelősebben gondolkozik. Olyan empátia fröccsöt kap az ember hogy biztosan úgy fogja érezni, valahogy segíteni akar a világon azoknak akik kevésbé szerencsések mint ő. Pont az a mechanizmus, ahogy az egész utazás is hat ránk. Úgy a 3.hónaptól kezdve szuper érzékeny lettem a környezetvédelemre. A téma napról napra erősödik bennem. Ez lesz az én "ügyem" azt hiszem. Az ügy ami mellett kiállok és leteszem a voksom, hallatom majd a hangom, tevőleges leszek és aktív. Ezt már megfogadtam és úgy néz ki Zoliban ráadásul erre is partnerre találtam.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
RólunkÉrezted már azt, hogy ahol vagy az nem igazán a Te közeged, amerre tart az életed az nem igazán a Te ösvényed? Minket 2 éve kapott el ez a gondolat. 1 hónappal ezelőtt felmondtunk, ugrottunk a semmibe.:) Július 4-én egy több hónapos világkörüli útra indulunk, utána pedig egy komolyabb irányváltásra. Tudj meg többet Rólunk! EZJÓLESZ :) Archives
August 2017
Categories
All
|