Havanna, Trinidad, Camagüey, Santa Lucia, Cayo Coco, Cayo Guillermo, Morón, Vinãles, Maria la Gorda, Pinar del Rion...lóháton egy szivarfarmra, életünk első éles búvárkodása, sznorkellezés, reggeli egy malaccal, fehér homok, azúrkék tenger, Hemingway nyomában, amerikai autók kimaxolva, 3 liter gyümölcsturmix reggelente, omladozó Havanna, szocializmus, 4 liter rum...címszavakban a 25 napunk Kubában. Igazi csemege volt ez az ország az útitervben. A 25 napból ebből 15 napot úton voltunk, 10 napot pedig Havannában. 4 napnyi havannázás után keltünk útra, aztán visszatértünk még 6 nap levezetésre. Volt mit.😃🤘 Megint béreltünk autót, mivel busszal vagy bármi mással utazni egyenlő itt a káosszal, taxival pedig túl sokba került volna végigjárni az összes helyet. Márpedig mi sokat akartunk látni Kubából is. Ez a borzasztó kis kínai autó (Geely) volt a társunk 2900 km-en keresztül.😃 Havanna - Az Airbnb-n keresztül foglaltunk szállást Havanna régi negyedébe (Old Havana, Habana Vieja). A Pena Pobre utcában laktunk, Barbaránál, egy régi polgári lakásban az első emeleten. Ez a része Havannának olyan, mint az otthoni 5. és 7.kerületnek a keveréke. Sok lakás kívülről olyan, mint az ötödik kerület szépen felújított polgári lakásai, a nagy része pedig, mint a 7.kerületi romkocsmák, csak ezekben belül emberek laknak, néhányan egészen elképesztő körülmények között. Az összes fontos nevezetesség gyalogtávra van innen. 3 nap elég is volt a főbb nevezetességekre, 1 napot pedig rátettünk az intéznivalókra, úgy mint pénzváltás és autóbérlés. Havanna igazi csemege. Volt, hogy úgy éreztük magunkat mint a 7.kerületben otthon (az Old Havana tiszta romkocsma negyed feeling), néha pedig Spanyolországban a szépen felújított koloniál épületek miatt (Capitolium környéke és Playa Vieja), máskor a szocializmus legmélyebb bugyraiban mászkáltunk (Central Havana). Emlékszem az első nap csak sétáltunk, szinte alig beszélgettünk. Tátott szájjal lőttük a képeket. Nem volt könnyű megszokni, hogy percenként odajött valaki hozzánk eladni valamit, hol egy taxis városnézésre, hol salsa tanfolyamra, hol pedig szivarra volt kínálat vagy csak úgy odajött valaki megkérdezni honnan jöttünk. A kíváncsiságot aztán sokszor követte valami kamu sztori arról, hogy milyen magyar kötődései vannak az illetőnek, aztán jött a kéretlen útbaigazítás és végül a számla benyújtása a jó tanácsokért. A határozott, de nem bunkó elutasításos módszer kifejlesztése beletelt pár napba. Addig vagy 50 emberrel biztos közöltük honnan jöttünk és hogy nem, köszönjük nem kérjük. Már gondolkoztam, hogy csinálok egy táblát a nyakamba, rajta "no, gracias", egy másikat pedi "no taxi" felirattal. Igazából 2 nap alatt végeztünk Havannával. Az elsőn az Old Havannát jártuk be, másodikra hagytuk Central Havannát, a harmadik napon pedig elkezdtünk térkép nélkül mászkálni, mentünk amerre kedvünk tartotta. Itt kezdett el igazán tetszeni a város. Ittunk egy sört (nem, nem mojitot) a világörökség részét képező Old Square-en (Playa Vieja) telis tele szépen felújított neoklasszicista és barokk koloniál épületekkel. Unesco világörökség része. Körbefotóztuk a várost. A két kedvenc témánk az autók és az üzletek. Csináltunk vagy 5000 képet az elképesztőbbnél elképesztőbb boltokról. Itt ugyanis a szupermarketben csak száraz kaja van (tészta, konzerv, rum, cigi, nemzeti üdítő ital, tej), ami azt jelenti, hogy turistának nem sok minden. Enni egyszer tudtunk venni semmit. Szürcsöltünk VOLNA egy mojitot és egy daiquirit Hemingway mindkét kedvenc törzshelyén a La Bodegita del Medioban és a La Froditában, ha nem lett volna háromszor olyan drága, mint máshol és dugig tele turistával. Egy-egy fotó erejéig azért jó volt nálunk. Megnéztük hogyan éltek azok a gazdag spanyolok a 18.század végén, 19.század elején, akik rummal, szivarral és cukorral kereskedtek európával (Colonial Art Museum a Cathedral Square-n). Több múzeumot nem erőltettünk, mivel angolul semmi nincs kiírva.😏 Egy fárasztó nap végén megittuk a magunk koktélját a Main Square-en (Playa de Armas). Vettük egy kókuszdiót és egy Legendario rumot, utóbbit hozzáöntöttük a kókuszdió levéhez és egy padon szívószállal beszürcsöltük. Ugyanerre a térre többször visszatértünk, mert tele volt régiségkereskedőkkel, jókat lehetett turkálni régi Fidel fényképek és pénzek, órák között. Egyszer beültünk egy zenés helyre vacsorázni, többször nem erőltettük, mert egymás hangját nem igazán lehet hallani, plusz napközben az utcán is elég sokszor bele lehet ütközni zenészekbe ahhoz, hogy kimaxoljuk ezt az érzést. Elővettük a humorérzékünket és beültünk egy fodrászhoz (Salon Correo, a Playa Vieja egyik utcájában:), Zoli levágatta a haját. Ebben a sztoriban én csak a fotós voltam, miután végignéztem, ahogy egy nőnek levágják a haját, úgy döntöttem inkább köszi, de nem. Szinte semmilyen fodrászkelléket nem használnak. Se hajmosás, se lakk, sem hajszárítás. Spriccelős üveggel bevizezik a hajat, vágnak, borotválnak és kész. 5CUC volt (1400Ft). Kellett egy pár nap mire a kubai arcok és az igazán vonzó és apró részletek elkezdtek érkezni a gépünkre fotó formájában. Bemerészkedtünk lépcsőházakba, benéztünk a lakásokba, leültünk terekre egy üveg sörrel és percekig csak figyeltünk. A kikötözött kakas, a nagybőgőt cipelő kubai, az apple rajzok, kiragasztott, Fidel fotók a kirakatban, autószerelők...mind mind ezekből a napokból valók. Ezektől lett igazán a szívünk csücske szerintem a város. A legsokolóbb arca a városnak a Central Havannában van. Itt sok nevezetesség nincs, maximum a Capitólium. Olyan helyeken sétáltunk, hogy a 8.kerület otthon ehhez képest tanuló. Aszfalt sincs mindehol az úton. Először nem tudtuk eldönteni, hogy féljünk-e vagy biztonságban érezzük magunkat. Szerencsére nem sokan jöttek oda hozzánk. Ezen a részén Havannának már turista pénzzel sem lehet mindenhol fizetni, emiatt nem tudtunk mosószappant venni emiatt az egyik boltban. 😃 Olvasni azt olvastuk egyébként, hogy a bűnözés nagyon alacsony. Gondolom mindenki dolgozik annyit, hogy éhen nem hal, az állam támogatja is ezt, így megélhetési bűnözés nincs, többre pedig nem vágynak. A 4.nap után Trinidad felé vettük az irányt a kis Geelyvel. Rumunk már nem volt, de a humorérzékünk szerencsére még igen. Nagyon kellett az autópályához és a falvakhoz amin keresztük haladtunk Trinidad felé. Az A1 jelzésű autópálya ugyanis telis tele volt kátyúval (pont mint a Budai út Cegléden), leállósáv semmi és benzinkút szinte egy sem, helyette voltak viszont Fidelt, Chegevarat és a forradalmat éltető táblák és feliratok, lovaskocsi és néhol ökrös szekér az út melletti földúton. Egy jó volt talán benne, hogy autó alig volt rajta, így gond nélkül kerülgethettük a kátyúkat. Santa Claranál tértünk le az autópályáról, aztán falvakon és a Sierra Maestra hegységen át 4 óra alatt oda is értünk (335km). Olyan falvakon haladtunk keresztül, hogy esküszöm azt éreztük térben, de inkább időben ugrottunk vagy 200 évet. Aki nem szőrén ülte meg a lovat, az ősrégi hintósszekéren (fa kerék és fém abroncs) vagy saját maga által csinált kétkerekű lovaskocsin közlekedett. A kis kínai autónkkal úgy éreztük magunkat, mint egy multimilliomos, meg sem mertünk állni, nehogy szétszedjenek minket. A képek miatt sajnáltuk, de Trinidadba érve rájöttünk rengeteg alkalmunk lesz még ilyen képeket csinálni, mivel az egész vidék ilyen, talán azzal a különbséggel, hogy a nagyobb városokban több mindenkinek van autója, de 1 lóerővel közlekedni ott is gyakoribb. Kevés csalogató hely volt ahol tudtunk volna menet közben enni, míg végül egy útszéli pici gyümölcsárús bácsinál vettünk egy fürt bébi banánt. Kiderült, az öregtől rendszeresen vesznek turisták gyümölcsöt és elküldik neki utólag a közösen készült képet. Mutatott egy borítékot benne a világ különböző részeiről kapott levelekkel és képekkel. 15 ezer kátyúval később oda is értünk Trinidadba. Szuper kis hely, kihagyhatatlan része Kubának, az Unesco világörökség része. Tényleg olyan mint egy skanzen. Barbarától a havannai szállásadótól kaptunk egy trinidadi magánszállás címet, egyből odacsapattunk. Annyi, de annyi magánház van kiadó, hogy ha nem is lett volna kontaktunk találtunk volna, de mégis jobb volt így. Sra. Isora y Rubén Hostal a Frank Pais 377. alatt. 3 éjszakát aludtunk ott. A várost töviről hegyére besétáltuk és körbefotóztuk. Néhol kopottas, néhol felújított spanyol koloniál épületek, 50-60 éves amerikai autók és ladák, macskaköves utcák, zene minden sarkon. Telis tele apró üzletekkel, kirakodókkal benne helyi művészek egyedi darabjaival vagy épp tucatgyártású cuccokkal. Beleszerettünk ezekkel a kézzel egyedi gyártású festett női kubai arcokba.❤️ Evelynn Alvarez készítette. Vettünk is hármat belőle magunknak. Zseniális! Ettünk ugyan egy tapasozóban, de megtaláltuk a mi kis spórolós helyi "pizzázónkat" is, ahol 1,5 CUC (330Ft) volt csak a pizza és a mojito. Egy lépcsőház aljában lett kialakítva, a konyhai képek magukért beszélnek, a ládás kalapos berendezést személy szerint imádtam.😃 A legjobb talán az öreg húsos szendvicse volt. Főtt malaclábszár darabok, szendvicsben, tabascoval. Miért nincs ilyen minden sarkon? Akkor nem kéne ennünk ezeket a gagyi pizzákat. Az Art and Decoration Múzeumban megnéztünk egy korabeli gazdag ember házának belső terét. Csudiszép art nouveau bútorok, dekoráció és angol wc+tusoló a 18.század végéből és 19.század elejéről. Bent a múzeumban odajött hozzánk egy ott dolgozó idősebb bácsi, kérdezte honnan jöttünk. Nah, ugyan mit akar eladni nekünk? Gondoltam. Aztán kiderült, hogy egy nagyon kedves, intelligens kubaival van dolgunk, aki még angolul is tud. Kérdezte, hogy Magyarországnak hogy megy a dolga mióta véget ért a szocializmus, van-e növekedés, mi az ország fő profilja. Hozzátette, hogy ő szeretné, ha Kubában megmaradna a szocializmus. Egyszerűen azért mert ő ebben élte az egész életét, ezt ismeri és kész. Sok szerencsét kívánt az országnak, aztán elsietett, mert jött egy telefonhívása. Személy szerint legnagyobb zavarban akkor voltam amikor az ország fő profiljára kellett volna válaszolni. Zoli kimentette a szitut, rávágta, hogy az autógyártás az egyik (és tényleg), bár olyan erős megkülönböztető jegyünk, mint Kubának a dohány, rum és régen a cukor, amiből dől is a pénz, szerintem nincs. A városon kívül akadt még más látnivaló is a környéken, bár utólag azt gondolom kihagyható. Főleg, ha körúton van az ember. Playa Ancónnak hívják Trinidad strandját. Ha nincs más lehetőség megfürödni a tengerben, akkor mindenképp érdemes 15km-t kocsizni érte, egyébként a mi 5-ös kubai tengerpart listánkon az utolsó helyen áll. A könyvünk leírása alapján egy fél napot rászántunk a közeli Valle de los Ingenios (Sugar Mill Valley) bejárására. Ez is, csakúgy mint Trinidad az Unesco világörökség része, úgyhogy az elvárásaink magasak voltak. Ennek a vidéknek korábban ugyanis a cukornád volt a fő profilja. A késő 18. és korai 19.században dőlt a pénz az országba a cukorból, vagyis annak a pár cukorbárónak a zsebébe. Akkor még kőkemény rabszolgaság volt itt is, velük műveltették cukornád földeket is. Egy hatalmas szabadtéri múzeumra számítottunk benne korabeli malmokkal, leírással arról hogyan lett a nádból cukor. Amit találtunk az picit soványabb volt. A Manaca-Iznaga torony és környéke volt az egyetlen értelmezhető látnivaló. A toronyból figyelték anno az ültetvényeket és a szolgákat, hogy rendben dolgoznak-e. Sem korabeli malmokat, sem angol leírást nem találtunk sehol. Trinidad után irány Camagüey 2 napra. A belvárosa ennek a városnak is az Unesco világörökség része, hát lássuk! A szállásunk a Casa Deysi volt (Popular utca 62.😃👌). Tágas terek, modern légkondi, tv, tisztaság, welcome limonádé, melegvíz, 5 méterre a tér ahol volt internet, angolul beszélő tulajdonosok és a legjobb reggeli Kubában. Az óriási gyümölcstál és frissen facsart gyümölcslé mellé, sajtos-sonkás-tojásos omlett, sajtos-ketcupos pirítós kenyérrel. Nyamika! Camagüyben egyébként végre tényleg igazán jót ettünk a helyi kajákból, a reggeli miatt is, meg mert végre elfogadható áron találtunk egy helyi éttermet (El Patio). Minden olyan üzletbe besétáltunk ahol a helyiek vásárolnak a mindennapjaikhoz. Hát még mindig sokkoló komolyan. A mosószappan választék itt biztosan egyedi a világon, na meg a lakberendezési üzlet és a bolt, ahol kimérve lehet kapni száraz kaját. Maga a város kevésbé szexi, mint Trinidad, van pár szép koloniál épülete, de ami nekünk a legnagyobb látványosságot adta az a városi élet megfigyelése. Másnap tartottunk ugyanis szocialista pénteket. Fotóversenyt hirdettünk, nap végén vacsinál kihirdettük kié a legjobb igazi szocialista témájú kép. Döntetlen lett, ezzel a két képpel: Itt volt már az ideje egy kis strandolásnak. Irány Santa Lucia! Fehér homok, pálmafák.😎🤘Szokás szerint kaptunk ajánlást a háziaktól, Casa Luna Mar apartman. Említették, hogy készüljünk fel, lesznek mosquitók, mi csak legyintettünk, mondván van spraynk. És valóban...Kiszálltunk az autóból és 1 perc alatt 3 csípésünk lett, a szálláson az első 2 órát pedig azzal töltöttük, hogy levadásztuk mind a 30 szúnyogot ami ott figyelt a falakon. Nyilván nem sikerült mindet, éjszaka az egyik meg is csípte Zoli száját, ami ettől a kétszeresére dagadt. Az eredetileg 4 napra tervett ottlétet ezért 2-re rövidítettük. Ettől függetlenül volt azért jó élmény is, beizzítottuk a sznorkel felszereléseket. Rengeteget voltunk a vízben, mivel a parttól nem messze pici, de gyönyörű korallok és rengeteg hal volt. A tippet egy biztonsági őrtől kaptuk, aki jól ellopta a szivarkás dobozba rejtett 2CUC-unkat amíg mi a vízben voltunk és ő a csomagjainkra vigyázott, amit nem mellesleg ő ajánlott fel. Még jó, hogy a nagyobb értékeket a szálláson hagytuk. Attól kezdve együtt nem mentünk a vízbe csak külön-külön. Biztos nem volt neki elég amit azért adtunk neki, hogy a hotel strandján használjuk a napozó ágyakat. Az eset nem tántorított el attól minket, hogy minket, hogy mindkét nap ennek a hotelnek a strandján napozzunk és fürödjünk. Másnap egy másik biztonsági őrt kentünk meg. Maguktól ajánlják fel egyébként, finoman, udvariasan, csak finoman rá kellett őket vezetni arra mit is akarunk. Szerencsére itt ezen a részén a strandnak nem voltak mosquitok, úgyhogy egész jó kis 2 nap kerekedett ki Santa Lucián. Ezután kinéztünk egy másik partot, Jardin del Rey-t. Ez egy sziget igazából, amit pár éve egy autóúttal kötöttek a szárazföldhöz. Extrém finomságú fehér homokra és Hemingway kedvenc kubai tengerpartjára kaptunk ígéretet. A helyzet megoldandó problémája, hogy a szigeten nincsenek kiadó magánházak, csak 4-5 csillagos szállodák, így Morónban aludtunk, ami 60 kilométerre van tőle. A Casa Ginaban szálltunk meg, ami a vacsorájával, a házzal és a vendéglátással együtt vetekedett az eddigi legjobb magánházzal, picivel volt lemaradva a camaguy-i első mögött. Melegvíz nem volt, a zuhanyfejből alig jött a víz és a reggelihez nem adtak tojást és gazdag gyümölcstálat. Nade a vacsora...itt ettük a legfinomabb homárt, halat és leveseket, szép volt a terasz, ahol jókat szivaroztunk és kedves volt a háziasszony. Összesen 3 éjszakát aludtunk ott, az első nap Cayo Cocon strandoltunk, aztán egy napot ráhúztunk pluszban a tervezetthez képest mert Hemingway tengerpartja a 2.napon nagyon betalált. A Cayo Guillermo tényleg igazi finom szemcsés fehér homok, a víz színe pedig leírhatatlan volt. Igaz kevésbe volt gazdag a víz alatti élővilág part közelében, ezért befizettünk egy másfél órás katamaránozásra, ami elvitt minket egy közeli korallzátonyhoz, ahol 1 órát sznorkelleztünk. Eddig ilyet még nem láttunk. Telis tele halakkal és korallokkal, plusz volt még egy elsüllyedt hajó is a víz alatt. Mindez 2-3 méteren, így merülés nélkül is egészen elképesztő volt, fejenként 5500 Ft-ért. Vinales-völgy volt a következő állomás. 8 órányi autóútra Moróntól. 700km és bár végig autópályán mentünk, dehát az sokat nem jelent ugyebár. Sötétedés előtt kellett odaérnünk, ez volt aznapra az egyetlen cél. Sikerült! Bár odafelé majdnem behúztak minket a csőbe, az autópályán ugyanis leállított minket az autópálya "biztonsági szolgálata", mondván, hogy lerobbant egy busz és el kéne vinnünk pár embert. Mutattak valami kamuigazolványt és nyomtak 4 nagyon szépen összerakott angol mondatot. Pont ezzel, meg a felszerelésükkel árulták el magukat. A kubai hatóság ugyanis nem beszél 1 szót sem angolul, bár azóta sem néztünk utána, de kétlem, hogy lenne highway security és a felszerelésük pedig inkább hasonlított egy ünneplő kisdiákéra, mint a biztonságiakéra. Úgyhogy egy kedves "nem" után gázt adtunk.😃 Vinales nem csak Kuba, de a világ leghíresebb dohánytermő vidéke, Havannától 160 kilométerre. A világ legjobb dohányleveleit termesztik és a legfinomabb szivarjait állítják itt elő. Igazi falusi Kuba ez a vidék. Maga a völgy szintén Unesco világörökségnek van nyilvánítva. Turistásnak turistás, de ez nem vont le az értékéből. Jól is esett végre finom vörös borral koccintani és összeszedettebb utcákon sétálgatni. A lovaskocsi, a ló és az amerikai autó itt sem hiányozhatott az utcaképből. 2 éjszakát aludtunk egy említésre nem igazán méltó szálláson. Telis tele van egyébként a falu kiadó szobákkal. Eredetileg a Casa Josefina y Estherben akartunk aludni, de tele volt. A háziasszonnyal másnapra lebeszéltünk egy 1 órás lovastúrát, benne egy dohány farm meglátogatásával. Nem féltünk, hogy nem tudunk lovagolni, a vinalesi/kubai lovak állítólag automatán működnek és kisebb testűek az átlagnál. Nem is volt gond. A farmon aztán kikötöttük a lovakat, a gazda megmutatta a dohánytermesztés folyamatát, tekert egy szivart, aztán kaptunk 1-et, 1-et amit elszívhattunk. A szivarunk végét mézbe mártották, úgy szívtuk el. Mesélte a gazda, hogy a termésének a 90%-át minden éven az államnak kell leadnia, ő a maradék 10%-ból él. Vásárolni is vásárolhattunk volna szivart, de nem volt nálunk pénz. A lovaglás után sétáltunk még egy nagyot, nyomtunk egy korai vacsorát és beültünk egy helyre inni egy-egy pohár bort. Olvastunk bizonyos Indián barlangról, ami hasonló, mint a Tapolcai tavasbarlang otthon, lehet sétálni és csónakázni a mészkő hegy belsejében, de nem volt kedvünk autóba ülni. Így is kerek és tökéletes volt a nap. Már csak a betervezett búvárkodás és egy szivargyár meglátogatása hiányzott a körútból. Maria La Gorda volt az utolsó előtti megálló, az utolsó ahol a körút 13. és 14.éjszakáját aludtuk. Pontosabban La Bajadán aludtunk, tőle 15 kilométerre egy pár 10 fős tengerparti faluban, mivel Maria la Gordan csak egy szálloda és a nemzetközi búvárközpont található. Nem másra készültünk mint arra, hogy életünkben először búvárkodjunk. Egy korallzátonyhoz vittek ki minket 8-15 méteres mélységbe. Nagyon koncentráltunk, hogy mindent jól csináljunk, emiatt most még eléggé megoszlott a figyelmünk a látni és tennivalók között. Maga a strand nem volt rossz, bár nem ütötte meg a Cayo Guillermot és Santa Luciát, persze a tenger utánozhatatlan zöldes kék színe, szuper csendes, hullámmentes víz és a jó látási viszonyok a víz alatt adottak voltak egy jó sznorkellezésre. Sokan nem voltak, úgyhogy elég nyugisan el lehetett tölteni azt a két napot. Esténként tett minket próbára a szállás La Bajadán. Az az éjszaka jutott róla eszembe amikor Peruban egy indián családnál aludtunk egy apró szigeten Ginával és Zsuzsával. A falak csak az ajtó tetejéig értek, még a fürdőben is ahol a wc volt, amin nem volt ülőke így a hangok a lakás minden pontjára elhaladszódtak. Reggelente arra keltünk, hogy a háziak közül valaki köpött egyet vagy pisilt. Végülis jobbik eset, tudom!😃 Három fekete malac volt a háznál, egyszer a legkisebb beszökött az ebédlőbe és percekig ott malackodott a lábunknál miközben reggeliztünk.😅 Lakott a házban egy kanadai öreg úr, Donald, aki mesélte hogy 16 éve hetekre idejár Kubába "nyaralni". Mesélte, hogy ez és a Floridához közeli terület már amerikaiak és angolok kezében van, ezek az emberek pedig itt még nem is sejtik, hogy hamarosan ki lesznek telepítve és a kis falujuk helyén 5 csillagos szállodák fognak épülni. Amint ezt mesélte mindhárman odanéztünk a tőlünk pár méterre a tengerparton vidáman rumozgató helyi férfiakra, akik pár másodperc múlva már együtt ittak Donalddal. Már vártuk a másnap reggelt, időközben tele lettünk ugyanis ismeretlen eredetű csípésekkel. Hazafelé Pinar del Rioban megálltunk a helyi szivargyárban, hogy feltegyük a pontot az i-re. Itt képeket nem tudtunk készíteni, mert mindent le kellett adni. Körülbelül 20 sorban, soronként 5 ember elképesztő sebességgel sodorta a világ legjobb szivarjait. Fejenként naponta 150 szivart sodornak, ami annyit jelent, hogy minden 3 percben csinálnak 1-et. Kíváncsi voltam mindezt mennyiért teszik: havi 40 CUC-ért, vagyis 11ezer Ft-ért. Kemény! A gyártól 2 méterre pedig az állami szivarboltban átlagosan 10-20 CUC (2800-5600Ft) között árulják darabját mérettől függően azoknak, amiket ezek a nők és férfiak 70 Ft-os órabérrel gyártanak. Havannában 6 napunk volt levezetni a körútat és felkészülni Indonéziára. Napi 25CUC-ot adtunk magunknak, ezúttal én voltam végig a pénztáros és a felelős azért, hogy ezt ne költsük túl. Újrajártuk a kedvenc helyeket, újrabeszéltük Kuba bizonyos napjait, feladtuk haza a képeslapokt, kártyáztunk és pihentünk sokat. Egy 29 órás utazás várt ránk szeptember 25-én Balira az utazás 87.napján.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
RólunkÉrezted már azt, hogy ahol vagy az nem igazán a Te közeged, amerre tart az életed az nem igazán a Te ösvényed? Minket 2 éve kapott el ez a gondolat. 1 hónappal ezelőtt felmondtunk, ugrottunk a semmibe.:) Július 4-én egy több hónapos világkörüli útra indulunk, utána pedig egy komolyabb irányváltásra. Tudj meg többet Rólunk! EZJÓLESZ :) Archives
August 2017
Categories
All
|