Mondják, ha meg akarsz újulni, előtte el kell engedned a régit és helyet szabadítani fel az új számára. Hát én ezt tettem, tulajdonképpen mindketten ezt tettük. Eladtam az első lakásom, mert nem éreztem az otthonomnak, de leginkább nem akartam, hogy a lakáshitelem visszatartson bármilyen változtatással kapcsolatos döntésemben is a jövőben. Ezután megváltam a céges autómtól, a kényelmes és jól fizető osztályvezetői pozíciómtól, mert utáltam már más céljait élni és nap mint nap úgy menni haza, hogy azt érezzem, nem teremtek értéket. Kiléptem egy 6 éves kapcsolatból, mert úgy éreztem nincs közös jövőnk. A 2015 második féléve és a 2016 első féléve nekem a felszámolás éve volt. Mint sokan mások, én is kerestem/ keresek valamit. Keresem azt a környezetet, ahol minden nap mikor felkelek azt érezhetem, hogy ez az én kis otthonom. Átölel, gyönyörködtet, lenyugtat, békét, boldogságot és biztonságot érzek benne. Szeretnék újra szendvedélyt érezni a munkámban, és valami teljesen mást, máshogyan hozzátenni a világhoz. Kerestem azt a munkát, amit akkor is csinálnék, ha nem fizetnének érte, értéket teremthetek vele, az erősségeimre épít és hasznosítja azokat a tapasztalatokat is amit eddig managerként szereztem 9 év alatt...és nem utolsó sorban azt a társat akivel közös céljaink vannak, akár együtt kereshetjük az útunkat és akivel szerelemben megöregedhetünk.
4, de talán már 5 éve már lassan annak, hogy először elkezdtek mocorogni bennem a kérdések: mi az én küldetésem ebben a világban, mit akar tőlem az élet? Jó úton járok? Az unokatestvérem épp pályaválasztás előtt állt és emlékszem belémnyilalt a kérdés: vajon, ha újrakezdhetném, én mit írnék be első, második, harmadik helyre? Vajon ezzel a fejjel is újra közgazdásznak mennék? Akkor azt éreztem, hogy nem. Félelmet éreztem emlékszem. Félelmet az elvesztegett évek miatt. Elkezdtem ugyanis azt érezni, hogy ez az út nem az az út ami sokáig tart számomra. Aztán jött egy könyv. Az akkori páromtól kaptam. Ez megváltoztatta a gondolkodásom a téma kapcsán. (Franklyn Covey, 7 szokás) Rájöttem, ha céltudatosabban élem az életem, bármi lehetséges. Azóta már a múlttal kapcsolatban is azt gondolom, minden pont úgy jó, ahogy történt. Nagyszerű emberekkel találkoztam, mindig tanultam valami újat, ráadásul olyanokat ami az új életemben is a segítségemre lesz. Nem kérdés, a világ telistele van lehetőségekkel, nekem pedig csak választanom kell. Elkezdtem, hinni abban, hogy a mindenki születik valamire, amit ő tud a legjobban, amiben igazán erős. A legjobb amit tehetek saját magammal és a világgal, ha felkutatom nálam mi lehet ez. Ennél csak egy jobb van, ha segítek másoknak is ebben. Rákattantam a coaching témájú könyvekre, aztán beiratkoztam egy coach tanfolyamra. Azt gondoltam, az az utam. Végül rájöttem túlságosan nyomasztana mások terhét és problémáját hallgatni napi 8 órában, így végül csak saját célra használtam és használom a mai napig is a coachingot. Tovább kerestem az utam. Mi az amit a szabadidőmben szívesen csinálok? Miben vagyok erős? Milyen az a típusú munka amit akkor is csinálnék, ha nem fizetnének érte? Van-e esetleg olyan dolog amit gyermekkoromban szerettem csinálni, viszont abbamaradt vagy elnyomta az iskola? Folyamatosan ilyen kérdések jártak a fejemben. A coaching tanfolyam adott egy nagyon erős önismeretet, ezekre alapozva egyre könnyebben jöttek a válaszok is. Beletelt egy évbe is mire összeállt a kép. Hát így jutottam arra, hogy új szakmát tanulok és munka mellett beülök újra az iskolapadba. Ezúttal olyan szakra, ahol nem csak 3 tantárgy érdekelt a 10-ből, hanem mindet élveztem. Még azokat is amiken látszatra halálra untuk magunkat az osztálytársaimmal. Olyan közegbe kerültem akikkel pillanatok alatt barátok lettünk, segítettük egymást ahol tudtuk, és sokat, de nagyon sokat nevettünk. Interior design-t kezdtem el tanulni, jelenleg 2 éven vagyok túl a 4-ből. A suli hetente háromszor volt, esténként, mellette dolgoztam. Felfelé ívelt a karrierem. Kineveztek csoportvezetőnek, jöttek az üzleti sikerek is, egyéb elismerések. A legszebb manageri évek következtek, immár vezetőként. Szenvedéllyel jártam be szinte minden nap, mégis ugyanilyen szenvedéllyel dolgoztam mellette a kilépő tervemen. Az utolsó ott töltött másfél évben egészen az osztályvezető címig hajtottam. Közben tudtam, egyszer eljön az idő, az idő amikor kiégek a sok hülyeségtől odabent és akkor ugrok. Akkor azt gondoltam, 35 éves korom körül lesz ez a pont. Aztán 33 évesen felgyorsultak az események. A megkérdezésem nélkül, a szabadságom alatt átraktak egy IT projektbe, a pozíciómat pedig odaadták valakinek. Egy email várt a szabadságom után, amiben közölték velem micsoda megtiszteltetés ért, mert a projektbe a legjobbakat keresték. Én pedig úgy éreztem, mint aki sprintelés közben egy üvegajtónak futott. Képletesen szólva, kóvájgó fejjel, napokig fetrengtem a földön. Nem bírtam felkelni. Jobb pillanatokon pár méter sétát megtettem, de felállni már nem tudtam soha. Fél éven keresztül próbáltam magam összeszedni. Nem volt olyan hét, hogy az autóban hazafelé ne sírtam volna attól, hogy mennyire utálom az új munkaköröm. Emlékszem arra a gyomortájéki érzésre, a sok keserűségre, dühre, morgolódásra. Közben jött az új szerelem, Zolival szinte berobbantunk egymás életébe. Az első fél évben távkapcsolat volt, Zoli ugyanis akkor még Írországban dolgozott. Elképesztő napok voltak. Életem legszebb/legelvarázsoltabb percei otthon a telefonom mellett, Vele, napközben pedig a legmélyebb kiábrándultsággal ültem a munkahelyemen és vártam, hogy teljen az idő. Csak az motivált, hogy felvegyem a fizetésem és utazhassak hozzá Írországba. Végül jött az őrült ötlet tőle: pontot tesz ő is a 7 éves írországi munkájára és nem lenne-e kedvem vele világot látni mielőtt otthon, együtt folytatjuk. Egy percig nem gondolkoztam...onnantól fogva az motivált, hogy a fizetésemből minél többet félretegyek az útra. Sajnos arra viszont rá kellett jönnöm, nem az az ember vagyok aki hosszú ideig tud úgy létezni, hogy anyagi javak mozgassák. De meg kellett csinálnom. Májust tűztem ki magamnak felmondásra, úgy voltam vele addig vége a projektnek, tehát nem hagyok ott senkit a szarban és összegyűlik egy kis pénz. Az is bennem volt, hogy akartam még nyomni magam le a mélybe. Meg akartam élni azt a lehető legmélyebb pontot, hogy később egyetlen percre se kételkedjek abban, hogy jól döntöttem-e. El akartam kerülni, hogy hirtelen felindulásból számoljam fel a 9 éves karrieremet. Akkor ráadásul már osztályvezető voltam, havi fizetéssel a magyar átlag felett. Azért, hogy kibírjam, 30 naponként beiktattunk Zolival pár napos szabadságot. Én kimentem hozzá, vagy ő jött haza, vagy félúton találkoztunk (Amszterdamban:). A végén már órákra lebontva számoltam a hátralévő időt a felmondásomig. A végén már úgy éreztem megéltem a poklot, a pontot amin túl már minden jobb. Biztosan éreztem, hogy bármi is lesz ezután, az csakis jobb lehet ennél. Ennél bármi jobb. Sikerült olyan szinten kiégnem, hogy eljártam másik multikhoz is interjúra, de ott is a hányinger váltakozott a röhögő görccsel az interjú után. Nem tudtam őket komolyan venni, nevetséges színjátéknak tűnt az összes a szememben, én pedig nem akartam már színész lenni. Az nem az én szakmám. Egy álláshirdetésre sem tudtam szinte ránézni. Május elején aztán összeszedtem minden bátorságom és ugrottam. Félig meddig a semmibe. Akkor már lakásom sem volt, csak albérletem, az autómat elvették, volt viszont családom, barátaim, a nagy szerelmem, meg a tervünk a közös újrakezdésről. De, hogy az út után mi lesz és hogyan folytatom, csak elképzeléseim voltak, 100%-os tervnek semmiképp nem mondanám. Egyszerűen azt mondtam magamnak, hogy nem várok arra, amíg a tervem tiszta lesz, hanem összeszedem minden bátorságomat és elkezdtek olyan életet élni amilyet elképzeltem magamnak. Azt gondoltam, az utazás alatt majd tisztul az irány, az ismeretlen részek összeállnak, hiszen elég időm, elég időnk lesz róla beszélgetni, netán a világ körül új inspirációt is kapunk. Egyet tudtam, ha törik, ha szakad, a sulit folytatom és befejezem. Bíztam magamban, bárhogy is lesz az utcán nem kell aludnom, illetve menekülő tervnek úgyis mindig ott lesz egy másik cégnél egy manageri állás. Az önéletrajzom van olyan erős, hogy ha akarom, pár hónapon belül találok munkát. Röviden, elértem azt a pontot, hogy az ismeretlentől való félelem eltörpült ahhoz a szenvedéshez képest, amit a munkámban éreztem. A pont, amik túl a stresszt, az elégedetlenség, a boldogtalanságot láttam. 9 évet dolgoztam a Telenornál. A kollegákon kívül mégsem hiányzott semmi, egy percig sem. Sem a keretek, sem a fix fizetés, sem az iroda, sem a feladataim. Hát így lettünk, így lettem újrakezdő. Ezt a szót egyébként nem szeretem, mert azt sejteti, hogy minden eddig megszerzett tudást eldobtam és mindent előlről kell kezdenem. Dehogy kell! Egyszerűen csak felnőttként, nagy adag önismerettel, és elképzeléssel a jövőmről végiggondoltam hol a helyem, miért születtem, hol és hogyan látom magam 10-20-30 év múlva. Mottóm: A felelősség csakis az enyém. u.i. Hiszem egyébként, hogy multinacionális cégnél dolgozva vagy épp anyaként is megtalálhatja bárki azt a szenvedélyt, azt a valamit, amiben jó és boldoggá teszi...és ez a lényeg.
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
RólunkÉrezted már azt, hogy ahol vagy az nem igazán a Te közeged, amerre tart az életed az nem igazán a Te ösvényed? Minket 2 éve kapott el ez a gondolat. 1 hónappal ezelőtt felmondtunk, ugrottunk a semmibe.:) Július 4-én egy több hónapos világkörüli útra indulunk, utána pedig egy komolyabb irányváltásra. Tudj meg többet Rólunk! EZJÓLESZ :) Archives
August 2017
Categories
All
|