Minden igaz amit mondanak Indiáról. Talán még az is amit nem. Delhi rendesen bedarált minket. Az első 5 nap után sem tudtuk, hogy szeretjük vagy utáljuk. Minden másodpercben új impulzusok. Csodálat mellé félelem, félelem mellé fáradtság. Egy valamit viszont soha nem éreztünk. Megbánást, hogy landoltunk az India nevű bolygón. India nem volt benne az eredeti tervben, az út közben jött meg a kedvünk is és talán a bátorságunk is hozzá. Malajziában minden másnap indiai kaját ettünk, Kuala Lumpurban és Georgetownban indiai negyedekben sétálgattunk, esténként a youtube-on Gandhiról készült önéletrajzi filmet és régi Frei dosszié adást néztünk Indiáról. Közben Zoli apukájáról is kiderült teljesül a régi vágya, idén végre összegyűlt a minimális létszám az indiai utazásra egy irodával. Ez is újabb apropót adott, hogy beszélgessünk az országról. Megkérdeztünk pár barátunkat is, vegyesek voltak a vélemények, de még a kevésbé bátorítók is azt mondták hallgassunk a szívünkre és menjünk. Mi pedig úgy éreztük India hív minket! Megvettük hát a Bangkok-Delhi repjegyet. A legolcsóbb jegyért (50ezer/fő) be kellett vállalnunk, hogy egy éjszakát a Sri Lanka reptéren töltünk. Alap! Óriási rutinunk van már reptéren "nem" alvásból. Azt hiszem Delhibe megérkezni hulla fáradtan, alvás nélkül nos, az a totál szétesés. Pláne, ha már az első 30 percben olyan kihívások jönnek, hogy az automata nem ad ki pénzt, a nélkül meg ugyebár nehezen tudtuk a repteret is elhagyni. Egyetlen mázlink volt: Thaiföldön egy nappal tovább maradtunk, mint a vízumunkban megengedett 30 nap, így arra készültünk, hogy fejenként 4000Ft-ot be kell majd készpénzben fizetnünk a reptéren. Végül nem kérték el, így a thai pénzt dollárra váltottuk, azt pedig indiai rúpiára Delhiben. Mázli! Az Airbnb-n egy elég lelkiismeretes szállásadót sikerült kifognunk, aki mindenféle jótanácsokkal látott el minket. Az egyik ilyen volt közte, hogy a reptér előtti második úton álló fekete-fehér, előre fizetős (prepaid) taxikkal menjünk. Azok olcsók és mivel előre fizetős, nem vágnak át. Másik, hogy ne vegyünk a reptéren SIM kártyát, mert az 4-szeres áron van. Majd ő segít elintézni. Így is tettünk. Túl az első akadályokon, egy röpke 3 órás taxizás következett a reptérről a szállásig. Nehéz eldönteni, hogy barátunk szándékosan vitt-e minket a hosszabb úton vagy kikerülte a még nagyobb dugókat. Nem tudni, bár mivel az út felénél elkezdte mondogatni, hogy "200hundred rupi, 200 hundred rupi", inkább az előbbire tippelek. Egyetlen szót sem beszélt angolul, ez viszont nagyon ment neki. A kisméretű hátizsákunkat szorítva ültünk a hátsó ülésen és vettünk részt életünk első rallyján. Az elején még nagyobb autótömeg nélkül, szinte szlalomoztunk a sávok és járgányok között, később pedig már úgy mozogtunk együtt a többi autóval, biciklivel, tuktukkal, busszal, mintha mindannyian egy nagy halrajt alkotnánk a Delhi nevű tengerben. A dudaszó az első pillanatban beleégett a fülünkbe. Idegesítő volt akkor is és az is maradt. Nagyon utáltuk. A várost egy elsőre ködnek tűnt fátyol veszi körül, ami még a napfényt is szűrtté teszi. Ez bizony az óriási szmog felhő. Az idővel szerencsénk van. Napközben 20-25 fok, esténként 10-15. Bizony a pulcsi is előkerül, de nem is bánjuk. A nagyobb dugókba érve elkezdtett leragadni a szemem. Mintha a szervezetem azt mondta volna 1 óra múlva: "Nah jó, mára elég volt ennyi inger. Visszavonulok!" Az ezt követő két órában emlékszem kétszer nyitottam ki a szemem, egyszer egy nő kopogtatott pénzért az üvegen, karján egy gyerekkel, máskor pedig Zoli bögdösött, hogy "Nézd! Tehén!". "Jól van, minden a forgatókönyv szerint zajlik!' - gondoltam, aztán visszaaludtam. Az út végén taxis barátunk 70 rupiát kapott végül a kért 200 helyett, ezt is egy nagy adag jóindulattal, mivel hivatalosan ezt sem kellett volna adnunk neki, hiszen előre fizetős taxi volt. Zoli úgy megsajnálta, az arc amit vágott a 70-en láttán. Még egy keresztet is vetett mellé. A szállásra érve kiderült mekkora mákunk van. Új-Delhi egy előkelő negyedébe sikerült foglalnunk szobát egy magasabb kaszthoz tartozó családhoz. Tisztaság, csend, angolul beszélő tulajdonos, márvány mindenhol. Tele volt a ház személyzettel, még sofőr is volt, akivel a tulaj ingyen elvitetett minket egy közeli kávézóba enni egy finom dosát (nagyméretű indiai sós palacsinta mindenféle mártogatóssal), másnap pedig a Vodafone boltba, SIM kártyáért. Ahol csak tehetjük ugyanis Uberezünk (igen, Indiában nagyon jól működik), telefonon keresztül interneten foglalunk vonatjegyet, buszjegyet, szállást. Nincs több vagy kevesebb helyen wifi, mint más országokban, de sokszor van, hogy azok eléréséhez is helyi telefonszámot kérnek. Például a nagyobb vonatállomásokon. Érdekes, a vásárlásához igazolványfénykép is kellett. Még szerencse, hogy otthon csináltattunk az útra párat. 1 db Vodafone SIM-et vettünk, 1800 Ft-nak megfelelő Rupiáért 2GB adattal és egy kis lebeszélhetőséggel. Delhi nem egy olyan hely ahova még egyszer vissza szeretnénk menni. 😃Ez persze nem azt jelenti, hogy ne adott volna életreszóló élményeket, vagy ne lenne tele látnivalóval. Azóta is úgy tekintünk valahol rá, mint egyfajta kiképzőtáborra, India gyorstalpalóra, ahol pár nap alatt felkészültünk mindenre ami csak várhat ránk a 30 napos út alatt. Elképesztő végletek. Egyik percben még világörökségi helyszínen bámuljuk India elképesztő gazdagságát, vagy épp beszélgetünk a szállásadónkkal, aki helyett még az ajtót is a szolgálója nyitja ki, máskor pedig a vonatablakból nézzük, ahogy egész családok a szemétdomb tetején fekszenek, laknak életvitel szerűen...és elképzeljük, hogy rajtuk kívül 240 millió ember él még ugyanilyen körülmények között. Egyik percben kint kávézunk a szállásunk teraszán, zöld papagájokat hallgatunk és nézünk a szemközti fán, másik percben már olyan hangzavarban ülünk a tuktuk hátuljában, hogy szó szerint fáj a dobhártyánknak. Nemhogy Budapest, de még Bangkok és New York is egy idilli vidéki falunak tűnik Delhihez képest. Méretben, zajban, káoszban és az egy négyzetméterre eső emberek számában mérve. Kőkemény kultúrsokk. Köpnek, szürcsölnek, szó szerint az arcunkba büfögnek. Finnyáskodásnak helye nincs. Sorbanállásnál az erősebb és hangosabb győz. Gyalogosként láthatatlan vagy, az úton átmenni felér egy bátorságpróbával. Alkudni pedig majdhogynem kötelező. A tyutyimutyiságnak sincs tehát helye. A legkomolyabban egyébként a nyomulós, pofátlan eladók és taxisok tesznek minket próbára. A beszámolók alapján valahogy azt képzeltem, hogy a kéregetőkből lesz nagyon sok, ehhez képest a taxis, tuktukos hiénák és a bazárosok szedtek szét minket darabokra. Mi pedig mindegyikre illedelmesen és mosolyogva: "No, thank you!" (Mosoly). A 100. után is. Talán ezért is fáradtunk bele olyan hamar. Naivitásunk, jóhiszeműségünk és így a pénztárcánk is kemény próbának volt kitéve. Lassan megértjük, nem mindenki az, akinek látszik. Még a segítőkésznek tűnő gyalogos is, aki megértően hallgatja a tapasztalatainkat és hasznos tanácsokkal akar ellátni azon a pár méteren amíg mellénk szegődik, nos még ő is a pénzünkre utazik. Addig csűrte csavarta a szavakat, hogy pár méteren belül már nyílt is nekünk egy boltajtó. Ugyanazé a bolté, ahova egy órával ezelőtt egy tuktukos öregúr vitt be minket. Szimpatikus, 60 év körüli turbános indiai állt le mellettünk a járgányával az Indiai-kapu körül. Azt mondta 80 rúpiáért elvisz minket egy 30 perces gyors városnézésre a környéken és garantálja, hogy ennél többet nem kell fizetnünk a végén. Aztán az út alatt gyanútlan lelkesedésünket kihasználva kérdezgetett minket arról, meddig maradunk, melyik részen van a szállásunk, mivel foglalkozunk. Kedvesen mesélt a gyermekeiről, még azt is mondta, hogy most mi vagyunk azok neki pár percre. Utólag persze összeraktuk: felmérte a pénztárcánkat, egy volt a cél ugyanis, annyi üzletbe elvinni minket, amennyibe csak lehet. Hamar rájövünk, a nagy business sok fuvarozónak nem is a szállításban, hanem a vásárlásból jövő jutalékból van. Mi pedig nem szeretjük ezeket a boltokat mert rideg, nyomulós hangulatuk van és legalább 4-5 szörös áron van bennük minden. Azért ért minket más szempontból is érdekes élmény, jóval pozitívabbak is. Bár nem mintha a fentiek rosszak lettek volna. Ez India. Eltelik majd pár nap és röhögünk az egészen. Meg aztán úgyis ezekből lesznek a legnagyobb sztorik és mesélnivalók. Amíg emberélet nem forog kockán, tőlem jöhet bármi. Mindenképp a pozitív élmények közé soroljuk Delhi látnivalóit és a Nemzeti Múzeumot, amivel szinte indítottuk az egész város és országnézést. Egy ország aminek a története i.e. 5000-ben kezdődik és aminek az utcaképe és látnivalói percenként 200 kérdést generálnak bennünk, nos annak az országnak a nemzeti múzeuma megér egy misét. Pláne, hogy 10-kor és 14-kor még ingyenes túravezetők is körbevisznek benne és beletöltik a fejbe a legfontosabbakat. Így aztán különösen megéri az időt és pénzt. Csandi Csaukot (Chandi Chowk), a város csaknem 400 éves piacát Ódelhiben muszáj részletesen megemlítenem. Hirtelen nem is tudom miként írjam le. Semmiképp nem a legjobb, de nem is a legrosszabb, talán legemlékezetesebb delhis élményeink egyike. Vasárnap volt, nem a legjobb nap a Ó-Delhi meglátogatására, mert sok bolt zárva van, helyette van viszont piacozás. Soha, de soha nem felejtem el. Odaértünk a taxival, és esküszöm olyan volt, mintha a Nagyszínpad első sorába nyitottam volna ajtót. Pont mintha egy teltházas koncertbe csöppentünk volna. Két percre rá (talán annyi idő telhetett el, bár nem biztos, mert elvesztünk térben és időben) egy triciklis kapott ki minket a tömegből. "Üljünk be, egy óra alatt körbevisz minket a bazársoron, nem többért, mint 150 Rupia (600Ft)". Én úgy éreztem, ő a mi megmentőnk. Megnyugodni viszont nem tudtunk. Minden egyes érzékszervünk továbbra is maximális próba alatt. A szemünk nem tudta merre nézzen. Omladozó, koszos utcák amiket a fűszerek, színes textilek és zöldségek festettek színesre. Az orrunkat por és szmog támadta ezerrel, a dobhártyánkon pedig továbbra is ezernyi autó és tuk tuk dobolt. Közben persze a szánkkal próbáltunk reagálni újdonsült sofőrünk és túravezetőnk információira. Egymáshoz nagyjából az alábbi 4 mondatok valamelyikével szóltunk: "Látod azt ott?", "Ezt nem hiszem el!", "Jézusom!", "Vigyázz a táskádra!". Egyszercsak megálltunk egy kapu előtt. "Na, már megint egy bolt!"-gondoltam. Azt mondta srác, hogy kövessük. Hát mi követtük. Egy sötét folyosón át, egy mégsötétebb lépcsőházba. Remegtek a térdeim. Mondom nekünk most végünk. Elveszik a pénzünk, telefonunk, elrabolnak minket. Végül csak egy ártatlan háztetőre értünk ki, ahonnan kilátás nyílt Ó-Delhire. A tetőről leérve aztán jött az a rész, amiről naívan azt gondoltam ezúttal kimarad. Hát nem. Ezúttal egy fűszerbolta lettünk beküldve. Ezt még benyeltük, de azt hiszem itt lett elegünk. A többi boltolásnál egyenesen megmondtuk, hogy ne vigyen minket, nem akarunk semmit vásárolni. Az általunk vásárolt curry porból bizony nem kaphatott túl sokat, úgyhogy a fizetésnél jött a trükközés. Kiderült, az a 150 mégsem 150, hanem csak óránként ennyi és több, mint 2 órája úton vagyunk vele, és egyébként is meg voltunk elégedve, szóval adjunk egy 500-ast. Zoli nem adta magát, picit mi is besokalltunk. Finom vita következett, de arra épp elég, hogy odavonzza pár másik indiai figyelmét. Nahát mondom ez király! Még mielőtt összevernek itt minket, odamentem hozzájuk, odanyomtam a srác kezébe a pénzt ami Zoli kezében volt és elrángattam őt onnan. Az indiai srác csak pislogott, Zoli pedig mosolygott, mert csak 200 Rupia volt a kezében, majd odamentünk a Vörös Erődnél talált rendőrök közelébe. Merthogy 200méterre a helytől ami így bedarált minket egy UNESCO által védett mogul erőd állt. Itt vártunk egy picit, nehogy kövessenek minket, majd taxit hívtunk és hazamentünk a mi kis nyugalomszigetünkre, a Friends Colonyba és egy dosa mellett kibeszéltük a történéseket. Nem tagadom, még Zoli is bevallotta: féltünk. Nem csak Old-Delhiben, végig az első pár napban. Féltünk, hogy kirabolnak minket, bizalmatlanok voltunk mindenkivel és mindennel szemben, még a kajáldákkal kapcsolatban is, bár utóbbi azt gondolom talán nem szorul magyarázatra. Már általában délután háromra iszonyatosan kifáradtunk a sok "eladótól" és a nagy tömegtől, pedig általában csak délben indultunk útra.😃 A kéregetőkre egy idő után rá sem néztünk, talán azért, hogy ne égjen bele a retinánkba a megviselt arcuk, közben persze még így is szimplán szar alaknak éreztük magunkat főleg a taxi kényelmes hátsó ülésén, kezünkben a kétszázezres telefonunkkal. Még attól is féltünk, hogy adjunk nekik, mert sok helyről azt olvastam, egynek adsz és ott terem abban a pillanatban másik száz. "Nah majd az út végén. A maradék aprót és pénzt megkapja valaki..."nyugtatjuk a lelkiismeretünket. Barokkos túlzásnak hangzik, de főleg Old-Delhi után romokban voltunk. A város rendesen bedarált minket. Már nem voltunk azok, akik korábban napi 10 órán keresztül sétálgattak egy nagyvárosban, vagy örömmel beszélgettek helyiekkel, vagy úton útfélen utcai kajáldákban ettek. Bizalmatlanok, fáradtak és folyamatosan éhesek voltunk. Az elején ugyanis sok időbe telt, mire találtunk bármilyen bizalomgerjesztő kajáldát. Azokat kis utcai indiai éttermeket kerestük, amikbe Malajziában úgy beleszerettünk és ahol 150-200 Rupiáért (6-800Ft-ért) jóllakhatunk. Azt, ahol sok helyi eszik, elvétve még turista is, és még netán Tripadvisoron is jó az értékelése. (Ez a kettő garantálta volna nekünk, hogy elkerüljük a 4 napon át tartó gyomorrontást és hasmenést.) Csakhogy ezekből a helyekből nagyon keveset találtunk, ha volt is, annyi indiai próbált ott enni, hogy csak 2 órás sorbanállással jutottunk volna be. Három helyen sikerült az 5 nap alatt finom indiai kaját ennünk. Tűréshatárunk küszöbén túl pedig a McDonaldsba mentünk. ...és hát a Hotel Royal Plazában.😃Zoli apukája ugyanis pont itt tartózkodott Delhiben amikor mi is. Egyik este elmentünk hozzá a hotelbe és együtt vacsoráztunk egy kis finom tandori csirkét. Szóval még az evés sem volt egyszerű. Új szokásokat kellett felvennünk. Mégis, mindennek ellenére egy percig nem gondoltunk arra, hogy mit keresünk itt. Túl az első tapasztalatokon és sokkokon ugyanis annyi, de annyi szépséget láttunk, olyan sok impulzus ért minket, hogy azok feledtettek mindent. Ahogy jött a rutin és teltek az órák, eltűnt a félelem és minden rossz érzés, helyét kezdte felváltani az élvezet, hála és nevetés.
Sokszor emlegetjük az utazást életünk leghasznosabb iskolájaként. Ha ez így van, akkor lehet India benne az egyetem és a végén meglesz a második diplománk?
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
RólunkÉrezted már azt, hogy ahol vagy az nem igazán a Te közeged, amerre tart az életed az nem igazán a Te ösvényed? Minket 2 éve kapott el ez a gondolat. 1 hónappal ezelőtt felmondtunk, ugrottunk a semmibe.:) Július 4-én egy több hónapos világkörüli útra indulunk, utána pedig egy komolyabb irányváltásra. Tudj meg többet Rólunk! EZJÓLESZ :) Archives
August 2017
Categories
All
|